Zsolt öreg motorosnak számít a szakmában, hiszen több mint 40 éve dolgozik a vendéglátásban. Ez komoly elhivatottságot feltételez, ezért beszélgetésünk elején arra voltunk kíváncsiak, hogy mi, vagy ki indította el ezen a pályán. „Édesanyám azt mondja, hogy ő tanított meg főzni, ami nem fedi teljesen a valóságot, de az ételek szeretetét és tiszteletét biztosan neki köszönhetem” – emlékszik vissza Zsolt a kezdetekre. Fiatal felnőttként azonban nem csak önszántából vágott bele a vendéglátásba. „Jött a katonaság, az összes haverom oltogatott, hogy most már én következek a sorban, lassan megérkezik a behívóm, amire én azt mondtam, hogy ez egyáltalán nem biztos, hogy így lesz, és 1983-ban, 22 évesen elhagytam az országot. A Nagy Lajos Gimnáziumban érettségiztem, utána elkezdtem a Pollackot, de hamar abbahagytam, mert kiderült számomra, hogy az nem az én pályám. Érettségi után azonban két nyarat a Balatonon dolgoztam felszolgálóként, gyakorlatilag innen indult a vendéglátós karrierem. A német nyelvtudásomat ott alapoztam meg, ugyanis a vendégkör 99 százalékban német turistákból állt. Ezzel a német tudással mentem ki 1983-ban Münchenbe. Három hónap után el tudtam helyezkedni egy olasz fagyizóban, de féltem, hogy kevés lesz a nyelvtudásom a munkavégzéshez, azonban hamar megnyugodtam, mert kiderült, hogy az olasz tulaj rosszabbul beszél németül, mint én, pedig ő már 20 éve ott élt. Egy év után átmentem egy Bella Italia nevű olasz étterembe, ahol aztán 5-6 évet lehúztam. Végezetül pedig egy francia kávézóban dolgoztam, ami sokkal jobb volt, mint az étteremben, mert kevesebbet kellett dolgoznom, csak hétfőtől péntekig, heti 40 órát. Ezzel szemben az olaszoknál heti 6 napot melóztam, napi 14 órákat.”
A közel 10 éves németországi munka után Zsolt hazatért, azzal az eltökélt szándékkal, hogy olasz éttermet nyit Pécsett. „1992-ben meg is nyitottam az egyik barátommal a Venezia Pizzériát a Citrom utcában, ami egy kedves kis olasz vendéglő volt. Érdekesség, hogy abban az időben én voltam az első, aki elindította Pécsett a házhozszállítást. A Veneziával az volt a baj, hogy mindent meg akartam mutatni, amit külföldön tanultam, de az a hely pici volt ehhez. A mostani eszemmel már tudom, hogy ott csak pizzaszeletet kellett volna árulni, semmi mást. És ezt meg is csinálta egy olasz, a Luca, a Citrom utca túloldalán! Ennek akkor nem nagyon örültem, de később haverok lettünk, ugyanis 1995-ben megnyílt Pesten a Metro, és oda együtt járkáltunk bevásárolni, aminek örültem, mert útközben tudtam vele olaszul beszélgetni. Addig-addig dumáltunk, míg kitaláltuk, hogy nyitunk közösen egy éttermet. Így jött létre az Elefántos – egy olyan olasszal, aki konkurenciám volt a Citrom utcában! 1996. április 4-én nyitottunk.” A konkurensből baráttá vált Luca aztán 2001-ben visszaköltözött Olaszországba, azóta Zsolt egyedül viszi az üzletet. Ám úgy érzi, eljött az idő, hogy egy kicsit hátrébb lépjen a mindennapok megpróbáltatásaitól. „A fiam most végez turizmus-vendéglátás szakon a PTE KTK-n, és át szeretném adni neki az üzlet vezetését. Ő már itt dolgozik évek óta, abszolút átlátja a működést és a munkafolyamatokat. Annak örülök, hogy ezt ő is szeretné, nem csak én.”
Az Elefántos védjegye a nápolyi pizza lett. De milyen védjegye! Az étterem életében hatalmas mérföldkő volt, hogy kiérdemelte a Vera Pizza Napoletana, azaz az „Eredeti Nápolyi Pizza” étterem bizonyítványt, amiért rendkívül szigorú előírásoknak kellett megfelelnie. Ezt a márkajelzést Magyarországon összesen három étterem viseli, vidéken kizárólag az Elefántos! Nagyon nagy szó ez és nem érdemtelen, hiszen a pizza szeretete az Elefántosban alapkövetelmény. Ráadásul Zsoltnak, a fiának, Gergőnek, az étterem főszakácsának és négy pizzaszakácsának van nápolyi pizzás diplomája, amit Enzo Coccia La Notizia nevű pizzázójában szereztek meg.
Zsolt szenvedélyesen mesél a pizzakészítés minden apró lépéséről: a liszt kiválasztásáról, a kelesztés idejéről (8-24 órás kelesztéssel dolgoznak), a pizza formázásáról, a sütésről (400-450 fokos kemencében sütik 60-90 másodperc alatt a készre pizzát, a fatüzelésű kemencébe háromhetente két erdei köbméter fát vásárolnak), a feltétek minőségéről, és minden apró részletről, amitől egy pizza jó lesz. De mitől jó egy pizza? – végezetül ezt az egyszerű, de mégis nehéz kérdést tettünk fel a szakembernek. „A jó pizza finom – ilyen egyszerű. Elsősorban attól jó egy pizza, hogy jók az alapanyagai. Egy jó Margherita elmond mindent az alapanyagokról, hogy mit raksz rá, az már egyéni ízlés kérdése. Én azt mondom, hogy a római- és a nápolyi pizza is finom, csak jó alapanyagok kellenek bele, meg egy kis szív, és kész is!”