Hogyan talált meg a felkérés az első önálló Bóbitás rendezésedhez?

Főállásban az Apolló Kulturális Egyesület elnöke és művészeti vezetője vagyok. Az egyesületünk és a Bóbita egyre több projektben talált egymásra az elmúlt évek során, Sramó Gáborral, a Bóbita Bábszínház igazgatójával korábban több darabot is rendeztünk együtt. Gábor sokat gondolkodott azon, hogy jó lenne egy ifjúsági darabot bemutatni a Bóbitában, és a közös munkáink révén engem kért fel rendezőnek.

Miről szól az előadás?

Arról a kapunyitási pánikról, ami most „divatos” a fiatalok körében. Arról, hogy akkor most mit is kezdjek az életemmel? Van elfelejtett generáció, van perspektívátlan generáció, és most itt van az a generáció, amely még odáig sem tud eljutni sokszor, hogy perspektívája legyen, mert csak egy nyomást érez, hogy kell valamit magával kezdenie. De hogy mit, azt nem tudja. Azt például, hogy érettségi után mit lehet csinálni, fogalma sincsen. Éppen ezért a másik fontos eleme az előadásnak a különböző döntések meghozatala és a rossz döntésekből való kilépés problematikája is.

Az előadás elsősorban kamaszoknak szól. Nehéz megszólítani őket?

Az a gond, hogy úgy közelítjük meg a gyerekeket, hogy mennyi mindent kell nekik megtanulniuk tőlünk. Ez egy hibás meglátás, mert ha onnan nézzük, hogy mi mennyi mindent tanulhatunk tőlük és mennyi mindent kell, hogy tanuljunk tőlük, akkor más a helyzet. Ha azt látják, hogy fontos neked a véleményük, rögtön nyitnak feléd.

Mi a legnagyobb kihívás rendezőként neked ebben a darabban?

Legjobban az érdekel, hogyan tudunk egy olyan előadást készíteni, amiben a színház és a pedagógiai rész olyan fajsúllyal van együtt jelen, hogy szétválaszthatatlanok egymástól. Terveink szerint úgy lesz aktív résztvevője az előadásnak a diák, a néző, hogy ő maga akarja ezt, ezzel pedig ténylegesen elérjük azt a hatást, amit szeretnénk.